1932-ben, Alabama állam egyik poros kisvárosában egy testvérpár nődögél. Az unalmas mindennapokat fantáziájukkal töltik fel, miközben – ahogy életükben, épp úgy a film cselekményében is – egyre nagyobb szerepe lesz egy pernek, amely során felszínre kerül a társadalomba mély gyökeret vert rasszizmus. A Ne bántsátok a feketerigót! így válik szépen a gyermekkor idillje iránti nosztalgiából egy közel sem didaktikus tanítómesévé a méltóságról, a megértésről és az elfogadásról. Az Universal 50 éve mutatta be a filmet, a jubileumra BD-n jött ki. BLU-RAY

Ne bántsátok a feketerigót!
(To Kill a Mockingbird)
fekete-fehér, feliratos, amerikai filmdráma, 124 perc, 1962
rendezte: Robert Mulligan
írta: Horton Foote (Harper Lee nyomán)
fényképezte: Russell Harlan
zene: Elmer Bernstein
látvány: Henry Bumstead
jelmez: Rosemary Odell
producer: Alan J. Pakula
szereplők: Gregory Peck, Frank Overton, Brock Peters, Estelle Evans, Robert Duvall
forgalmazó: Universal
BD megjelenés dátuma: 2012.02.16.
Alabama állam az 1930-as években. Amikor az egyik városkában megerőszakolnak egy fiatal fehér nőt, mindenki szentül hiszi, hogy csakis egy fekete lehet a tettes. A helyi rendőrség hamar talál egy megfelelő gyanúsítottat, Tom Robinsont többen is látták a bűntény közelében. A színes bőrű Robinson esélyei a felmentésre a nullával egyenlők. A város köztiszteletben álló ügyvédje, Atticus Finch közmegdöbbenésre vállalja Robinson védelmét tudván, hogy ez a döntés egész pályafutása végét jelentheti.

Az idén nyolcvanhat éves Harper Lee egyetlen regényt írt, amelyért azonban Pulitzer-díjat kapott. Irodalmi tevékenységéhez – pár újságcikken túl – még hozzátartozik, hogy részt vett gyerekkori barátja Truman Capote (aki könyvében Dell figuráját ihlette állítólag) Hidegvérrel című mesterművének kutatómunkájában (Capote egyébként könyvét Lee-nek ajánlotta). Mint hasonló vidékekről származó szerzőtársai, Capote (Más hangok, más szobák, A fűhárfa) vagy Carson McCullers (Magányos vadász a szív, Az esküvői vendég), ő is gyerekszemből vizsgálja a világválság sújtotta Dél különös hangulatát. Ugyanazok a furcsa karakterek, sejtelmes figurák, elvarázsolt helyek bukkannak fel itt is, mint a déli gótikus szerzők műveiben, Lee azonban, amellett, hogy emlékeivel, a gyermekkori idill felelevenítésével, humorral, csínyekkel és kalandokkal fűszerezett történeteivel egy életszakasz elmúlását, a felnőtté válás keserveit, és az álmok szertefoszlását rögzíti, erős vonásokkal fest portrét egy elszegényedett, intoleráns és mérhetetlenül rasszista társadalomról is.

A Ne bántsátok a feketerigót! 1960-ban jelent meg, két évre rá, Robert Mulligan rendezésében, Alan J. Pakula produceri jelenléte mellett vitték filmre. Lee könyve sodró lendületű, cselekménye filmszerűen pörög, számos apró epizódból áll, melyek réven újabb és újabb szegmense válik láthatóvá az ostobaságig konzervatív berendezkedésű és életfelfogású közösségnek. Scout és Jem felfedezései és tapasztalatai vezetik végig olvasóját e déli világon, és ahogy mi, éppen úgy ők maguk is ekkor ismerik ki egyre alaposabban saját édesapjukat, az erkölcsi mintát képviselő Atticus Finchet, miközben Lee mind több jelét ejti el egy – a gyermekek életét és a cselekményt is meghatározó – eseménynek. Egy pernek, melyben Atticus egy színesbőrű munkást véd egy fehér nő megerőszakolásának és megverésének vádjától, ezáltal kitéve magát és családját is a város megvetésének. Amíg a szerzőnőnek volt tere, hogy számos karakterét kibontsa, új oldalaikról mutassa be, ezáltal részletesebb képet rajzoljon róluk, addig Horton Foote forgatókönyvírónak mindezt össze kellett sűrítenie. Munkája, melyre Oscar-díjat kapott, habár – természetesen – nem olyan részletességgel, mint a könyv, mégis gazdag tárházát nyújtja Maycomb sokszínű lakosságának, elbeszélése megőrzi a könyv egy irányba tartó vonalát, epizódjai pedig zökkenőmentesen következnek egymásra. Talán egyetlen gyengéje, hogy amíg a regényben szélesebb körben, és fenyegetőbben lepleződik le a rasszizmus és a megvetés Atticus tette iránt, addig a film ezt kissé leegyszerűsíti. Lee-nél először csak a gyerekek tesznek sértő megjegyzéseket, és nagy jelentősége van, amikor az idős és házsártos Mrs. Dubose, aki folyton a verandáján ül gurulószékében, állítólag egy polgárháborús pisztollyal a sálai és kendői alatt, sértéseket kiabálva az elrohanó gyerekek után, maga is „niggerbarátnak“ nevezi Atticust. Ugyanis a testvérpár ekkor hallja először egy felnőtt ember szájából ezt a jelzőt, és ekkor válik nyilvánvalóvá, hogy a világ a feje tetején áll, és a helytelen vált követendővé.

Robert Mulligan rendezése életre keltette a könyv sokszínűségét, megőrizte humorát (ahogy az apró Dill egyszer csak előbukkan a káposzták közül), az olykor borzongató hangulatot; a szomszéd Boo Radley legendájával, aki azóta, hogy apjára ollóval támadt, csak éjszakánként jön elő, hogy macskákkal és mókusokkal táplálkozzon. Sejtelmes neszeivel és árnyékaival a hasonló közegekben játszódó gótikus horrorok és thrillerek felé kacsingat (pl. Robert Siodmak: Csigalépcső, André De Toth: Dark Water). Rendezésének azonban leginkább eleganciája marad emlékezetes, mellyel elkerüli a történetben egyébként fellelhető szentimentalizmust. Óvatosan bánik Elmer Bernstein – egyébként kiváló – zenéjével, az egy-egy jelenetben benne rejlő pátoszt vagy tragikumot egészen kimérten viszi vászonra. Atticus nem tetszeleg semmilyen szerepben. Elvállalta Tom Robinson védelmét, mert ezt súgta lelkiismerete, de nem veszi fel a jogi aktivista, a feketékért felszólaló fehérember hamis pózát. Mindent feladata maximális teljesítése alá rendel, és egyszer sem lép túl hatáskörén. Éppen ezért válik jelleme mintaértékűvé, Mulligan színészvezetésének és Gregory Peck remek alakításának köszönhetően pedig eleven figurává.

A Ne bántsátok a feketerigót! filmtörténeti helyét nem kifejezőeszközei vagy narratívája eredetiségének köszönheti, mely megőrzi a klasszikus hollywoodi elbeszélésmódot, hanem sallangoktól mentes és bátor őszinteségnek, szókimondó társadalomkritikájának, és nem utolsó sorban színészeinek; Gregory Peck játéka Oscar-díjat, a Scoutot megformáló, teljesen kezdő Mary Badham Oscar-jelölést érdemelt, és ez volt első mozifilmes szerepe Robert Duvallnak, a titokzatos és hallgatag Boo Radley szerepében.

2012. április

1 . oldal